Képek a galériában!

Teszt /HifiPiac/:
” A korábban megismert Jadisok után már tudjuk, hogy a gall lámpások nem kimondottan a rapszodikusan elomló fajtából valók, egy ponton viszont nagyfokú hasonlóságot mutatnak azokkal, nevezetesen a középtartomány közvetítésének terén. Természetességben és kidolgozottságban igencsak fel kell kötnie a gatyáját annak a tranzisztoros legénynek, aki utol szeretné érni őket. Analitikája parádés, a félelmetes jelzőt szándékosan nem használom, mivel nem annyira a hibák előtérbe tolásának tulajdonít kiemelt fontosságot, mint az aprólékos finom részletek megmutatásának. Érdekes tulajdonsága e téren, hogy dacára a sok, eddig szinte sosem hallott részletnek, lecsengésnek és visszhangtöredéknek, mégsem tűnik kínosan precíznek, hanem egyszerűen csak zenél. Nem olyan, mint aki nagyítót tart a zene fölé, hogy mindent megmutasson, hanem csak játszik, s nála ehhez hozzátartozik minden részlet, ami a pitekben vagy a barázdákban benne van. Természetessége realitásérzékkel is párosul, így nem esik abba a hibába, hogy kellemes rózsaszínben láttassa a világot, mint néhány csöves társa.
Másik nagy erőssége az atmoszféra teremtő képessége, ami révén az akusztikus felvételek köré varázslatos környezetet és hangulatot teremt. Az akusztikus hangszerekbe szinte életet lehel, megszólalásának zamata van, s természetességének alapkövekén egy részlet sem kerüli el a figyelmét. A hangszerek nem csupán mint hangszínek szólalnak meg, hanem megjelennek az őket kísérő elmaradhatatlan zörejek, sóhajok, apró hibák és hangszínváltozások - melyek egyáltalán nem zavaróak, hanem életszagúvá teszik a zenét.
Közepeihez diszkrét, levegős magastartomány társul, felharmonikus rendszere gazdag, hangképe sokszínű. Magasai sztatikus-szerűek, lágyak, kissé távolságtartóak és nagyon enyhe lekerekítést érezni rajtuk.
Atmoszférateremtő képességével brillírozott a Jazz at the Pawnshop bevezető közönség jeleneténél is, majd ritmikai tudásából nyújtott némi ízelítőt. Dobosai fürgekezűek - lábúak, s ez általánosságban az egész ritmusszekciót jellemezte. Mélytartománya átlagosan erőteljes, beütései dinamikusnak mondhatók, a felvétel lényege azonban a pezsgés és a hangulat, s nála mindkettőből rendesen kijut. A fúvósok cifrázzák a szólójukat, az ütősök összehangoltan dolgoznak a kezük (szájuk) alá, s a vibrafonista is elemében van. Hangszerének hangja ide-oda szaladgál a hangsugázók közt, csilingel, könnyed, de mégsem testetlen és hosszú lecsengéseket produkál. Eközben a közönség szinte eksztázisban van, s néha igazi tapsorkánnal jutalmaz. Lágy és finom dallamok után tehát az Orchestra talpalávalóról is gondoskodni tud, mégpedig nem is szerény formában. Ettől függetlenül a gatyalengető zenék kedvelőinek nem ő az ideális partnere. Nem képes tartós, brutális erőt préselni a hangsugárzókba és nem tud igazán szigorú lenni sem, valamint érezhetően az akusztikus hangszerek közt érzi elemében magát. „